Valóban szent-e a szent tehén?

India , a szent tehenek országa. A hinduk minden állatot nagy tiszteletben részesítenek. Különösen a teheneket. Nem szabad megölni, bántani őket. Nemcsak maga a tehén szent hanem az öt termék is amely tőle származik:tej, túró, vaj, trágya és vizelet. A trágyának és a vizeletnek tisztító ereje van. Nagy ünnepek előtt tehén trágyával tisztítják meg az asszonyok a piszkos helyeket. A hinduk azt mondják, ha a haldokló egy tehén farkába kapaszkodik akkor kikerülve az újraszületések sorozatát, egyenesen a menyországab jut. A tehén minden indiai tápláló anyja.-mondják, valóban így van, de csak bizonyos határokon belül. A tehenek mindenhol jelen vannak, a templomokban, várótermekben, utcákon, mindenhol szabadon járnak kelnek, és időnként a szentségen túl a hinduk türelmét is próbára teszik. Nem akarok illuzió romboló lenni, csak láttam a realitást is.

Sajnos nem azt tapasztaltam, hogy a teheneket különösebb tisztelet övezné. A sofőrök őrülten dudálnak és csúnyákat mondanak ha az útjukban áll, a rendőrők a méteres botjukkal (mert a rendőröknek egy méteres fa botjuk van, ezzel irányítjáka forgalmat, az autókra is ráütnek gátlástalanul, ha szabálytalankodnak-de erről majd bővebben írok a közlekedésnél) jó nagyot húznak szegény állítra ha épp az esti csúcsforgalmat akadályozza. A gyümölcs és zöldség árusok, pedig egyáltalán nem engedik hogy a tehén kiszolgálja magát. Elkergetik és csúnya szavakkal illetik. Így aztán szegény teheneknek marad a szemétben való turkálás, esznek mindenféle hulladékot a papírtól a nylonzacskóig. Mindent ami az útjukba kerül. Az, hogy ki hogyan számol el az isteneivel, pár fürdőzéssel és púdzsázással (púdzsá=ima) elintézik.

Ugyanakkor a túristákat különösen megmotozzák, ha nagy hindu templomokat akar meglátogatni. (nagyon sok esetben nem engedik be, mert nem hindu) de ha mégis, akkor mindent levetetnek róla, ami bőrből készült. Rólam például Mathurába Krisna születési helyén épült Keshav Dev templomban csak úgy engedtek be, hogy levetették rólam a bőr karkötőmet, a bőr övemet és a bőr hátizsákomat sem vihettem be. Ráadásul még a fényképezőgépemet is elvették.

Még jó hogy engem beengedtek. (:-).Habár nagy csalódás volt az a templom. Nem láttam benne sok olyat ami 3500 évvel ezelőttre mutatott volna. Mozgó és éneklő giccses viasszbabák mesélik el Krisna születésének történetét.

A hinduk semmit nem vesznek föl ami bőrből készült. Ugyanakkor virágzik a bőripar. Külön városrészek vannak ahol a bőröket cserzik, festik stb. Ezt természetesen az érinthetetlenek végzik, a legalsó kasztból valók, ősrégi módszerekkel, modern technológiának nyoma sincs. (Ezért van az hogy az átlag életkor a bőrcserzőknél 40 év.)

Mintha visszamennénk az időbe. Ezt sokszor lehet tapasztalni Indiában...

Jó reggelt India! - Good morning India!

Egy áprilisi reggel, pontosabban hajnalban kisétáltunk a Jamuna partjára napfelkeltét nézni.
Útközben láttuk hogyan ébred India. Mindenki tette a dolgát. A tejesember vitte a tejet a riksáján. A zöldség-gyümölcs árusok tólták a megrakott kocsikat, a helyi templomokból reggeli imaszó hallatszott, az utcai hangszórókból pedig szólt a müezin, imára szólítva a népet. A teaárus főzte a teát és az éttermek készítették a reggelit. Mindezt az állandó hangzavarral kell elképzelni. A riksák dudáltak, a buszok és a teherautók tülköltek. (Az indiai közlekedésről majd később írok, mert azt nem lehet két mondattal elintézni.) És a szent tehenek kószáltak az utcák kellős közepén. Furcsa látvány, de meg lehet szokni, ez is Indiához tartozik. (:-)
Aztán voltak akik aratták a búzát, nem gépekkel. Sarlóval. Pár paraszttal szóba elegyedtünk, és elmondták, hogy reggel 5-től délelőtt 11-ig aratnak, mert utána olyan forróság van, hogy nem lehet dolgozni. (35°C-40°C-fokra kell gondolni, áprilisban már a forróság egyre elviselhetetlenebb.)

Aztán elértük a Jamunát. Alíg volt már víz benne, látszott hogy már közeleg a száraz évszak. Ott találkoztunk egy pásztorfiúval, lehetett körülbelül 5 éves. Őrizte a bivalyokat. És a kis murti (Isten -szobor) bele volt állítva a folyóba, hogy vigyázzon a fiúra meg az állatokra. Minden reggel kiviszi magával ezt a kis szobrot . Mert Isten jelenléte mindenhol, mindenkor a legfontosabb.
És találkoztunk még egy révésszel is, aki átvitt minket a Jamuna túlsó partjára. A hindukhoz képest nem volt egy bőbeszédű bácsi. Csak tette a dolgát.

Aztán láttunk napfeketét hiszen azért mentünk, miközben folyamatosan értek az impulzusok.

Éttermek Indiában

Senkinek nem kell megijednie Indiában az éttermek látványától. Vannak az utcai éttermke, ahol a nép étkezik, nemtől, kórtól függetlenül, és vannak az olyan éttermek amelyeket a turistáknak szántak. Én csak egyszerűen látvány éttermeknek hívom, ahol az étel nem friss, senki nincs az étteremben egy-két túristán kívül, és borzasztóan drága, a garancia pedig a minimum hasmenés.
Bármennyire is furcsán hangzik, szinte aranyszabály, hogy ha az ember fia vagy lánya nem akar beteg lenni a kint tartózkodása alatt, akkor csak az utcai éttermekben étkezzen, a helyiekkel együtt, mert ott folyamatosan főzik sütik az ételeket. Ennek több oka is van, hogy rengetegen étkeznek az utcai éttermekben: 1.olcsó, 2. mindig friss, 3. gyors, 4. nincs hasmenés.
Saját tapasztalatom alapján, teljesen megbízhatóak az utcai éttermek, bárhogyan is nézzenek ki és bármennyire is ne legyenek bizalomgerjesztőek.

Ez volt, az egyik kedven éttermem Agrában, igaz, hogy a csempét nem rakták tovább a falon, de jól és finomat főztek a fiúk. És persze pózoltak amikor fényképeztem őket. Úgy ahogy egyébként minden indiai teszi.

Végig az volt az érzésem, hogy az indiaiak állandóan esznek valamit. Úton útfélen, és ha nem esznek, akkor pedig teáznak.
Ez itt egy kis falatozó, egy mozgó árus, aki reggel kitolja a kocsiját, este meg haza, helypénzt különösebben nem kell fizetniük, évente fizetnek egy összeget, úgymond a bérleti díjat, de mondjuk számomra nem derült ki, hogy egyáltalán hogyan tudják ellenőrizni, és mi alapján állapítják meg neki a bérleti díjat?! Itt zöldségeket és gyümölcsöket, hirtelen forró tűzön megsütik, majd kis eukaliptusz tányérkába teszik és megszórják maszalával ( fűszer keverékkel) és sóval. Elég furcsa íze van, én egyszer ettem egy kis tálka maszalás banán-papaja salátát. Hát nem lett a kedvencem (:-)

De ugyanilyen mozgó árusok a zöldség- és gyümölcsárusok is.
De ilyen kocsin árult a banános bácsikám is. És az volt a legszebb ebben, hogy mikor visszamentünk a férjemmel Indiába, 3 év után, akkor is ugyanott árult, mintha megállt volna az idő...Ugyanúgy vettem tőle 10 darab banánt, mint minden reggel, és ő még adott egyet ajándékba, ahogy annak idején is, mert ami jár az jár... aztán elkezdtünk beszélgetni, természetesen hindíül. Mintha csak a tegnap vásároltam volna nála utoljára....Igen, vannak ilyen történetek az emebr életében és kell is hogy legyenek, azért hogy tovább tudjon lépni...

Na , de aztán ilyen is van, akinek nem kell kitolnia a kocsit minden hajnalban, ő a kirakat gyümölcital árus a túristáknak. Itt mindenféle-fajta gyümölcsből frissen csavart gyümölcslevet lehetett inni, (de nem szerettünk ide járni, mert borzasztóan nagyképű volt a tulajdonos, aki a képen is látható).


És ilyen a piac felülről, a mozgó piac, ezt a kollégium teraszáról fotóztam, mert előttünk volt a piac.

Mindenszentek Indiában

Akkor még nem gondoltam amikor elmentem, hogy a hét hónap alatt az összes keresztény ünnepet kint fogom tölteni, sőt még a névnapom és a születésnapom is ott lesz. Hogy milyen lesz? Hogyan fogom megünnepelni? Hát ezzel akkor szembesültem legelőször mikor elérkezett Mindenszentek Ünnepe.

Gyerekkoromban családi ünnep volt. Kimentünk a temetőbe a nagymamám sírjához, imádkoztunk, gyertyákat gyújtottunk, virágot vittünk és sokáig beszélgettünk az éppen ott lévő rokonokkal. Este pedig lefekvés után (mikor már a szüleink azt hitték hogy alszunk ) sokáig néztük bátyámmal a világító mécseseket, mivel a temető mellett laktunk, ablakunkból rá lehetett látni a temetőre. Mire gondoltunk? Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy sokáig néztük a világító temetőt.



Indiában más volt. Délelőtt kimentem a bazárba, hogy vegyek gyertyát, azzal még nem is volt gond, mert a gyertya ugyanúgy állandó fogyó áru, mivel nagyon sokszor elveszik a villanyt. (még a mai napig)

A szobatársam, Oresztádzs egy tadzsikisztáni lány volt, muzulmán, aki addig nem is hallott a Halottak napjáról, ezért nem értette miért gyújtom meg a gyertyákat, elmagyaráztam neki is szépen, úgy ahogy előtte a hinduknak is a bazárban, hogy ilyenkor a halottainkra emlékezünk, imátkozunk értük.

Mire ő nagyobb jelentőséget nem tulajdonítva átment a szomszéd lányokhoz, akik szintén más vallásuak voltak. De mit is várhattam volna tőle?!

Egyszemélyes ünnep, gondoltam magamban, és valóban az is volt, olyannyira, hogy egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a gyertyáim kezdenek lefele hajolni a kis tálkában, elgörbülni aztán egy viassz tócsává válva égtek tovább amíg ki nem aludtak. Elolvadtak a hőségben...Akkor még jobban elszomorodtam és megértettem azt, hogy a külsőségek nem számítanak, függetlenül attól hogy most elég a gyertya vagy elolvad, az a lényeg mit gondolok (gondoltam) és hogy mit érzek.

Gondoltam azokra akiket szerettem és már nincsene köztünk, mert ahogy telik az idő, azzal együtt gyűlnek a nevek a Listán. Sajnos, de mit tudunk tenni? Csak elfogani tudjuk, ami a legnehezebb.

Indiában ezzel nem küzdenek az emberek. Ott nincs Halottaknapja, legalábbis nem keresztény értelemben. Mivel kultúrájukban meghatározó szerepet tölt be a vallás, ezért teljes életüket, cselekedeteiket is az határozza meg. A hinduknál a halál csak átmenet egyik életből a másikba. Nagyon sokan, akik megöregedtek vagy halálos betegek a Gangesz (India szetn folyója) partján fekvő szent városokba (Varanaszi, Vrindávan, Dzsaganátha Puri, Dváraka) zarándokolnak, hogy ott megvárják a halált. Azt mondják, aki Benareszben (Varanaszi) hal meg, az mentesül az újraszületések körforgásától és az örök üdvözségbe jut.

Manikarnika-Ghat (Varanasi)

A temetkezési szokásaik eltérőek országon belül is. A hinduizmus szerint a halottakat hamvasztják, kivételt képeznek a szentek, a kismamák, a gyerekek és az érinthetetlenek. Minden városban megvannak az erre kijelölt helyek, általában a folyók mentén. Benareszben az egyik legnagyobb halottégető Ghát, a Manikarnika Ghát. Először a halottat megfürdetik a Gangeszben, aztán a férfiakat fehér lepelbe, a nőket pirosba csavarják, virágokkal megszórják, ráhelyezik egy fából készült hordágyhoz hasonló ágyra, azzal együtt viszik a hamvasztó helyre. Miközben "Ram Nam Stya Hai"(ejtsd: Rám nám szátja he) (Ráma neve az örök igazság) mantrát recitálják. A temetésen a nők nem vehetenek részt, csak a férfiak. Azért mert régi szokás volt, hogy az özvegy a férje máglyájára vetette magát. Ezek a nők voltak a szátik. Ezt a szokást az angol kormány szigorúan betiltotta. A legidősebb fiú,( aki fehérbe öltözik és haját kopaszra vágatja), gyújtaj meg a máglyát miközben a papok védikus szövegeket recitálnak. Megidézik Jamát a túlvilág urát, hogy megfelelő helyet biztosítson az elhunytnak. Imádkoznak Agnihoz a tűz istenhez, arra kérik, hogy juttassa el a holtat biztonságban az ősökhöz. A hamvasztás után a maradványokat beleszorják a Gangeszbe. A szertartás alatt sírni nem szabad a résztvevőknek, mert az a hitetlenségre, a gyengeségre utal. A halotti szertartás után a hozzátartozók külön tisztító szertartáson vesznek részt és csak aztán térhetnek újra vissza a mindennapi életbe.

Ezelőtt tíz évvel még nem lehetett fotózni ezeket a Ghátokat, ma már idegenvezetők vannak akik mutogatják mint valami látványosságot, sőt le is lehet fotózni, lehet rögzíteni kamerára.

Ezeket a fotókat a csónakázás közben készítettem.

Szilvacsatni

A múlt héten főztem szilva csatnit. Úgy gondoltam felteszem a receptet, hátha kedvet kaptok hozzá...

De a recept előtt, írok pár szót a csatnikról.

A csatni (chutney, चटनी) az indiai konyha egyik elengedhetetlen eleme. Ezerféle recepet van rá. Ha meg kellene határoznom azt mondanám, hogy csípős lekvárhoz hasonló, de nem lekvár, nem szósz és nem savanyúság és nem is ételízesítő, minden étel mellé eszik, legyen az vegetáriánus vagy húsos. Trópusi gyümölcsből (mangó, lime a leggyakoribb) és zöldségből főzik.

És akkor most következzen az én szilva csatnim receptje.

Hozzávalók:

2 kg szilva

1/2 kg barnacukor

1 kk csillagánizs

1 kk gyömbér

1 kk szerecsendió

1 kk fahéj

1 kk kardamom

1 kk szegfűszeg

3-4 db egész csili paprika

A szilvát megmossuk, kimagozzuk és a hozzávalókkal együtt főzzük, kb 2-3 órát, amíg pépes nem lesz. Forrón jól zárható üvegekbe tesszük.

A magyar konyhához is kiválóan illeszthető: vadhúsokhoz áfonya helyett, de fogyasztható savanyúság helyett húsételek mellé.

Diwali - दिवाली

Ma van Diwali, Dipawali napja (ejstd Díválinak). Egész India fénybe borul ma. Mert Díváli a Fény Ünnepe. A hinduk nagy szent ünnepe. Egyik legnagyobb ünnep. A Rámajána szerint ezen a napon ünneplik Ráma az igazságos isteni uralkodó visszatérését Ajódhjába, királyi székhelyére, Rávana felett aratott győzelmével. Ezen a napon Ráma királyságának népe az utakon mécseseket gyújtva várta haza a győztes uralkodót.

Ezért a Fény Ünnepe. Ez egy ötnapos ünnep. Ilyenkor bezárnak a hivatalok , a boltok, és mindenki útrakel. Olyan érzése van az embernek mintha egész India lakossága utazna. És valóban utaznak ötvenezer csomaggal családtagokkal, rokonokhoz, ismerősökhöz, barátokhoz.Tolakodnak-nyomakodnak, könyökkel térdell és ha már a vonat ajtaján nem férnek fel akkor másznak az ablakon. A vonatokra már hetekkel előtte meg kell venni a jegyet, mert hanem esélye sincsa az ember fiának lányának hogy felférjen. Ha tanácsolhatom, ilyenkor senki ne utazzon! Ha mégis erre szánja el magát, akkor készüljön fel mindenre...

Mondjuk a hinduk ezzel különösebben nem foglalkoznak, ha nincs jegyünk akkor is felszállnak és utaznak, aztán alkudoznak a kalauzzal és megérkeznek ahova indultak. Díváli egyben az indiai újév kezdete is. Ezen a napon feldíszítik házaikat és mécseseket gyújtanak, mert azt tartják ha nincs fény a lakásban akkor Láksmí a szerencse istenője és Ganésa nem térnek be a házakba hogy szerencsét hozzanak. Ezért gondosan ügyelnek arra, hogy a házi oltárukon egész éjszaka égjen a mécses. Hogy az istenek szeremcsét, békességet és boldogságot hozzanak. Most már egyre gyakoribb hogy országszerte nagyméretű tűzijátékokat szervenek. A családtagok egymást megajándékozzák és hát természetesen nem maradhat el az édesség sem.

शुब दिवाली

Még mindig Dardjeeling

Még mindig Dardjeelingnél tartok. (:-) A Kőrösi Csoma Sándor sírjától visszafele jövet a temető fölötti oldalban, már majdnem a város szélén, volt egy kis teázó, a nevére már nem emlékszem. Nagyon kicsi volt, gyönyörű kilátással. A teázó egy nepáli családé volt. Ott ettem először momot (zöldségek-tésztába töltve, párnácska formájuak, és ezt megfőzik, van fűszeres változatban, meg kevésbé fűszeresben, és van húsos momo is, azt már Dharamsalában ettem.)És ott ittam először erjesztett rízs-pálinkát. Szóval ennek a teázónak az volt az érdekessége, hogy a falak tele voltak mindenféle papírra írt üzenetekkel, rajzokkal, a vendégek a falakra írták véleményüket a teázóról. Amolyan vendégkönyvként szolgáltak. De nem csak ettől volt érdekes, hanem az ablakon ahogy kinézett az ember egy kihalt fát látott közvetelenül az ablak előtt, rajta nagyon sok tea filter lógott. Megkérdeztük a tulajdonostól,hogy miért lógnak a filterek az ágakon. Ő pedig elmondta, hogy miután megittuk a teát, fogjuka filtert a jobb kezünkbe, gondoljunk valamire és dobjuk ki az ablakon lehetőleg úgy hogy a filter fenn akadjon a fa ágain. Ha nem esik a földre, akkor a kívánságunk teljesül. Az én filterem leesett.

Annyira tetszett ez a fa, még szerencse lefotóztam. Mert Indiában mindig az volt a legfőbb problémám hogy a legjobb pillanatokat nem tudtam lencsevégre kapni, mert nem volt nálam a gép, vagy mert nem volt idő, vagy-vagy.... megéltem.

Dardjeeling

Minden út Dardjeelingeb vezet... Vagy nem. Az enyém oda vezetett. Pedig nem terveztem. (Indulás előtt még itthon, azt mondtam ha lesz időm elmegyek Dardjeelingbe, Kőrösi Csoma Sándor sírjához.)

Első utam volt Agrán kívül, (pontosan Díválí volt a hinduk nagy szent ünnepe, de erről majd még írok, mert hamarosan Díváli van), első vonatutam, ami csak két napig tartott, New Jaypalguri-tól még három óra jeeppel fel a hegyekbe, Dardjeelingbe. Majd írok a vonatokról is mert megérnek egy külön bejegyzést (:-).

Három hete voltam Agrában amikor elutaztunk páran a kollégiumból. Amint megérkeztünk a fárasztó vonatút után, azonnal beleszerettem ebbe a kis városkába. (Indiába akárhányszor utaztam bármivel bárhova, mindig megfogadtam, hogy többet egy lépést sem sehove, mert borzasztó az a tömeg a vonatokon, buszokon, a tülekedés, tolakodás, küzdelem a helyekért, éjszaka pedig nem tudsz leszállni a helyedről mert mindenhol alvó emberbe ütközöl, és akkor egyszer csak megérkezel a várva várt helyre, tizenakárhány vagy húsz óra után elgémberedett végtagokkal, alvatlanul, kókadtan, és a látvány egyszerre mindenért kárpótol, elfelejtve az utazás nehézségeit, és csak annyit mondasz: Megérte!) A városnak két része van, alul laknak a hinduk, a hegy tetején pedig a buddhisták és a keresztények. Hihetetlen különbség van a két városrész között. Meglepődtem, Dardjeeling tisztaságán. Minden hajnalban mindenki seper a háza előtt. Barátságosak, kedvesek, mosolygósak és segítőkészek. Úgy alakult hogy 10 napot voltunk Dardjeelingbe, mivel az időjárás elég kedvezőteln volt. Ezért két napon keresztül csak a teázókban ültünk és beszélgettünk más turistákkal, egészen jó kis nemzetközi csapat verődött össze. Ugyanis olyan köd volt, hogy az ember az orráig nem látott, így mindenki aki mászni készült vagy túrázni, vagy egyszerűen csak városnézni, várnia kellett pár napot amíg kisüt a nap.

Gondolatok

Miért lett ez a címe a blogomnak? Teljesen jó kérdés, hiszen eddig még India varázslatosságából sokat nem mutattam még meg. A fényképek feltöltésével kis problémám akadt, ugyanis akkor én egy "szappantartó"-val, egy egyszerű alapgéppel mentem ki, (ahhoz képest hogy hol tart most a technika) és hát a szkennelés kis időt igénybe vesz, a második utunkon pedig mindent diára fényképeztünk (kb 500 db) és az is eltart még egy kis ideig, amíg digitalizáljuk. (:-) Megértéseteket köszönöm. De elkanyarodtam a lényegtől.

Szóval azt tudom mondani, hogy Indiához egy élet nem elég. Tapasztalataim alapján kétféle ember van: vagy imádja Indiát, és mindig vissza akar menni, vagy pedig egyszer és utoljára. Mert India valóban a szélsőségek országa, ugyanakkor tükör is mindenki számára. Ha nyitott szívvel fogadjuk Indiát, akkor ő is magához ölel, ha pedig elutasítjuk, számon kérjük a nyugati társadalomban megszokott evidenciákat, akkor viszont nagyot fogunk csalódni, megbetegszünk, és minden lépés csak nyűg lesz. (Volt nekem olyan osztálytársam, aki második hét után kérte a repülőjegyét és hazament)

Indulásom előtt kaptam pár jó tanácsot: "Indiát 5cm-val a föld felett kell nézni és akkor csodálatos lesz!" Így lett, elbűvölt és a mai napig ennek a bűvöletnek a hatása alatt élek.

Itimad-ud-Daula -részlet (Agra)

Karma - करमा

Hogyan is kerültem Indiába? Erről is kellene írnom, annak aki nem ismeri még a történetemet. Akkor még nem tudtam, hogy minden karmikusan determinált, csak éreztem, hogy van valami ok-okozati összefüggés. Ott nyílvánvalóvá vált számomra, hogy azért történik velem mindaz ami történik, mert eleve elrendelt, karmikus. Magyarul, meg van írva a Nagykönyvben.
Szóval 1996-ban el kezdtem hindít tanulni az Indiai Követségen minden csütörtökön, mert érdekelt. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer Indiában, pontosabban Agrában kötök ki, a Taj Mahal városában. 1998-ban volt egy pályázati lehetőség, hindí nyelvtanulási ösztöndíj, 7 hónap az agrai Kendriya Hindi Sansthan-ban. (http://www.hindisansthan.org/) (Ez egy nemzetközi ösztöndíj, minden évben kb. 40 országból 1-2 személy képviseli az adott országot.Magyarországról 1998-ban ketten voltunk Nagy Róbert, azaz Csácsádzsí meg én) De erről majd részeltesebben írok egy másik bejegyzésemben.

Mire én éltem a lehetőséggel és megpáyáztam. A pályázatomat nagy örömömre elfogadták. Ezúttal is még egyszer szeretném megköszönni Dr. Négyesi Máriának a hindí tanárnőmnek, hogy hozzásegített az indiai ösztöndíjhoz. 1998 szeptember 27-1999 május 1-ig voltam kint és tanulhattam nyelvi környezetben a hindí nyelvet.

Csáj, Csáj- चाय- चाय

Indiában a teának nagy kultusza van, az angolok által hátrahagyott örökség. Csak ezt is sajátos módon, amolyan indiaisan csinálják. A fekete teát a csáj maszalával fűszerezik (csáj maszala= fűszerkeverék) adnak hozzá cukrot és tejet, nagyon sok esetben a maszalán kívűl még ízesítik kardamom maggal és friss gyömbérrel. Naponta többet is isznak ebből a kellemes teából, úton útfélen főzik. Még a vonatokon is kapható:csácsájcsájcsáj, ezt kiabálják a csájválák ( a teaárusok) de olyan pörgősen, hogy az elején nem is értettem mit kiabálnak. Ha nincs kedvük valamilyen munkához, mindig teáznak, ha pedig elvégzik akkor is. Mindig teaidő van-चय्तिमे है ! 11 évvel ezelőtt még kis agyag teáscsészékben adták, három évre rá hogy visszamentünk, már műanyag pohárban.

Ilyenek és ezekhez hasonlóak az indiai teázók:

Csájválá-Teaárus éppen leszállt a vonatról, hogy újra feltöltse a kannáját.

Minden jövőben van - सब आनेवाले हे

Ha már az időnél tartunk, Indiában egy kicsit másképp kezelik az idő fogalmát. Tudom, elég furcsán hangzik, de Indiában mindig mindenre van idő, senki nem siet sehová, ráérősen végzi a dolgát, mégis működik minden. A buszpályaudvaron a busz nem menetrend szerint indul, hanem akkor amikor a soför pudzsázott (imádkozott az istenekhez) és elégett a füstölő. Aztán majd ha megitta a teáját, ráérősen elindul, és ér amikor ér. Éppen ezért, mert így állnak hozzá az időhöz, ha megkérdezed, mikor érkezik a vonat, akkor csak annyit válaszolnak, hogy: jövőben van, azaz valamikor jönni fog, egy óra vagy két nap az már olyan mindegy. Ez nagyon sok esetben próbára teszi a túristák türelmét. Lehet ellene tiltakozni, kiabálni az állomásfőnökkel, semmit nem ér. Csak mosolyognak és azt mondják: nyugodjon meg, jönni fog... Így az ember fia vagy lánya nem tehet mást, mint vár, szépen, türelmesen.

Az agrai vasútállomás (Raja-ki -Mandi - Agra)

Teaidő - चायटाइम हे

Vasárnap volt tizenegy éve hogy először felszállt velem a vasmadár, és vitt Hetedhét Tengeren keresztül... Indiába. Úgy gondoltam már elég sok időt cipeltem magamban Indiát a sikátoraival, a szent teheneivel, az összes istenével, tarka ünnepeivel és sokszínűségével együtt. Eljött az idő hát, hogy letegyem egy részét... amit letehetek. Igen, tizenegy év az sok idő, de mihez képest? Az időtlenséghez képest...
Egyik kedvenc képem címe: Csájtájm (Teaidő).