Éttermek Indiában

Senkinek nem kell megijednie Indiában az éttermek látványától. Vannak az utcai éttermke, ahol a nép étkezik, nemtől, kórtól függetlenül, és vannak az olyan éttermek amelyeket a turistáknak szántak. Én csak egyszerűen látvány éttermeknek hívom, ahol az étel nem friss, senki nincs az étteremben egy-két túristán kívül, és borzasztóan drága, a garancia pedig a minimum hasmenés.
Bármennyire is furcsán hangzik, szinte aranyszabály, hogy ha az ember fia vagy lánya nem akar beteg lenni a kint tartózkodása alatt, akkor csak az utcai éttermekben étkezzen, a helyiekkel együtt, mert ott folyamatosan főzik sütik az ételeket. Ennek több oka is van, hogy rengetegen étkeznek az utcai éttermekben: 1.olcsó, 2. mindig friss, 3. gyors, 4. nincs hasmenés.
Saját tapasztalatom alapján, teljesen megbízhatóak az utcai éttermek, bárhogyan is nézzenek ki és bármennyire is ne legyenek bizalomgerjesztőek.

Ez volt, az egyik kedven éttermem Agrában, igaz, hogy a csempét nem rakták tovább a falon, de jól és finomat főztek a fiúk. És persze pózoltak amikor fényképeztem őket. Úgy ahogy egyébként minden indiai teszi.

Végig az volt az érzésem, hogy az indiaiak állandóan esznek valamit. Úton útfélen, és ha nem esznek, akkor pedig teáznak.
Ez itt egy kis falatozó, egy mozgó árus, aki reggel kitolja a kocsiját, este meg haza, helypénzt különösebben nem kell fizetniük, évente fizetnek egy összeget, úgymond a bérleti díjat, de mondjuk számomra nem derült ki, hogy egyáltalán hogyan tudják ellenőrizni, és mi alapján állapítják meg neki a bérleti díjat?! Itt zöldségeket és gyümölcsöket, hirtelen forró tűzön megsütik, majd kis eukaliptusz tányérkába teszik és megszórják maszalával ( fűszer keverékkel) és sóval. Elég furcsa íze van, én egyszer ettem egy kis tálka maszalás banán-papaja salátát. Hát nem lett a kedvencem (:-)

De ugyanilyen mozgó árusok a zöldség- és gyümölcsárusok is.
De ilyen kocsin árult a banános bácsikám is. És az volt a legszebb ebben, hogy mikor visszamentünk a férjemmel Indiába, 3 év után, akkor is ugyanott árult, mintha megállt volna az idő...Ugyanúgy vettem tőle 10 darab banánt, mint minden reggel, és ő még adott egyet ajándékba, ahogy annak idején is, mert ami jár az jár... aztán elkezdtünk beszélgetni, természetesen hindíül. Mintha csak a tegnap vásároltam volna nála utoljára....Igen, vannak ilyen történetek az emebr életében és kell is hogy legyenek, azért hogy tovább tudjon lépni...

Na , de aztán ilyen is van, akinek nem kell kitolnia a kocsit minden hajnalban, ő a kirakat gyümölcital árus a túristáknak. Itt mindenféle-fajta gyümölcsből frissen csavart gyümölcslevet lehetett inni, (de nem szerettünk ide járni, mert borzasztóan nagyképű volt a tulajdonos, aki a képen is látható).


És ilyen a piac felülről, a mozgó piac, ezt a kollégium teraszáról fotóztam, mert előttünk volt a piac.

Mindenszentek Indiában

Akkor még nem gondoltam amikor elmentem, hogy a hét hónap alatt az összes keresztény ünnepet kint fogom tölteni, sőt még a névnapom és a születésnapom is ott lesz. Hogy milyen lesz? Hogyan fogom megünnepelni? Hát ezzel akkor szembesültem legelőször mikor elérkezett Mindenszentek Ünnepe.

Gyerekkoromban családi ünnep volt. Kimentünk a temetőbe a nagymamám sírjához, imádkoztunk, gyertyákat gyújtottunk, virágot vittünk és sokáig beszélgettünk az éppen ott lévő rokonokkal. Este pedig lefekvés után (mikor már a szüleink azt hitték hogy alszunk ) sokáig néztük bátyámmal a világító mécseseket, mivel a temető mellett laktunk, ablakunkból rá lehetett látni a temetőre. Mire gondoltunk? Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy sokáig néztük a világító temetőt.



Indiában más volt. Délelőtt kimentem a bazárba, hogy vegyek gyertyát, azzal még nem is volt gond, mert a gyertya ugyanúgy állandó fogyó áru, mivel nagyon sokszor elveszik a villanyt. (még a mai napig)

A szobatársam, Oresztádzs egy tadzsikisztáni lány volt, muzulmán, aki addig nem is hallott a Halottak napjáról, ezért nem értette miért gyújtom meg a gyertyákat, elmagyaráztam neki is szépen, úgy ahogy előtte a hinduknak is a bazárban, hogy ilyenkor a halottainkra emlékezünk, imátkozunk értük.

Mire ő nagyobb jelentőséget nem tulajdonítva átment a szomszéd lányokhoz, akik szintén más vallásuak voltak. De mit is várhattam volna tőle?!

Egyszemélyes ünnep, gondoltam magamban, és valóban az is volt, olyannyira, hogy egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a gyertyáim kezdenek lefele hajolni a kis tálkában, elgörbülni aztán egy viassz tócsává válva égtek tovább amíg ki nem aludtak. Elolvadtak a hőségben...Akkor még jobban elszomorodtam és megértettem azt, hogy a külsőségek nem számítanak, függetlenül attól hogy most elég a gyertya vagy elolvad, az a lényeg mit gondolok (gondoltam) és hogy mit érzek.

Gondoltam azokra akiket szerettem és már nincsene köztünk, mert ahogy telik az idő, azzal együtt gyűlnek a nevek a Listán. Sajnos, de mit tudunk tenni? Csak elfogani tudjuk, ami a legnehezebb.

Indiában ezzel nem küzdenek az emberek. Ott nincs Halottaknapja, legalábbis nem keresztény értelemben. Mivel kultúrájukban meghatározó szerepet tölt be a vallás, ezért teljes életüket, cselekedeteiket is az határozza meg. A hinduknál a halál csak átmenet egyik életből a másikba. Nagyon sokan, akik megöregedtek vagy halálos betegek a Gangesz (India szetn folyója) partján fekvő szent városokba (Varanaszi, Vrindávan, Dzsaganátha Puri, Dváraka) zarándokolnak, hogy ott megvárják a halált. Azt mondják, aki Benareszben (Varanaszi) hal meg, az mentesül az újraszületések körforgásától és az örök üdvözségbe jut.

Manikarnika-Ghat (Varanasi)

A temetkezési szokásaik eltérőek országon belül is. A hinduizmus szerint a halottakat hamvasztják, kivételt képeznek a szentek, a kismamák, a gyerekek és az érinthetetlenek. Minden városban megvannak az erre kijelölt helyek, általában a folyók mentén. Benareszben az egyik legnagyobb halottégető Ghát, a Manikarnika Ghát. Először a halottat megfürdetik a Gangeszben, aztán a férfiakat fehér lepelbe, a nőket pirosba csavarják, virágokkal megszórják, ráhelyezik egy fából készült hordágyhoz hasonló ágyra, azzal együtt viszik a hamvasztó helyre. Miközben "Ram Nam Stya Hai"(ejtsd: Rám nám szátja he) (Ráma neve az örök igazság) mantrát recitálják. A temetésen a nők nem vehetenek részt, csak a férfiak. Azért mert régi szokás volt, hogy az özvegy a férje máglyájára vetette magát. Ezek a nők voltak a szátik. Ezt a szokást az angol kormány szigorúan betiltotta. A legidősebb fiú,( aki fehérbe öltözik és haját kopaszra vágatja), gyújtaj meg a máglyát miközben a papok védikus szövegeket recitálnak. Megidézik Jamát a túlvilág urát, hogy megfelelő helyet biztosítson az elhunytnak. Imádkoznak Agnihoz a tűz istenhez, arra kérik, hogy juttassa el a holtat biztonságban az ősökhöz. A hamvasztás után a maradványokat beleszorják a Gangeszbe. A szertartás alatt sírni nem szabad a résztvevőknek, mert az a hitetlenségre, a gyengeségre utal. A halotti szertartás után a hozzátartozók külön tisztító szertartáson vesznek részt és csak aztán térhetnek újra vissza a mindennapi életbe.

Ezelőtt tíz évvel még nem lehetett fotózni ezeket a Ghátokat, ma már idegenvezetők vannak akik mutogatják mint valami látványosságot, sőt le is lehet fotózni, lehet rögzíteni kamerára.

Ezeket a fotókat a csónakázás közben készítettem.