Námászté!
Május 1-én volt húsz éve, hogy visszajöttem Indiából hét hónap után, leszállt velem a gép Ferihegyen. Emlékszem csak néztem ki a fejemből, nem értettem mi történik a világban, a pilóta pedig magyarul köszönt el. Három darab 1000 Ft.-os volt a zsebembe ami időközben lejárt, mert bevonták a zöldhasút, így még egy üveg vizet sem tudtam venni. Reménykedtem, hogy várni fog az egyik barátom, meglepetésemre ott volt a bátyám is egy csokor gyöngyvirággal. Egyik ámulatból estem a másikba. (Mert ugye akkor még nem volt olyan nagyon könnyű a kommunikáció.) Aztán bonyolódott a megérkezésem, mert az egyik csomagom Párizsban lemaradt a repülőről, pont az amelyikben voltak a szárik, az ékszerek és az összes kiegészítők. Azzal vigasztalt a hölgy, ha szerencsém lesz és valóban Párizsban hagyták le, akkor esélyem van, hogy a következő párizsi járattal megérkezik. Ha nincs szerencsém, akkor már Delhiben lemaradt és akkor felejtsem el az egészet. Na ilyenkor mit tud az ember lánya csinálni, mint reménykedik.
Menjünk haza nyugodtan, ha telefonálnak jó hír, ha nem telefonálnak rossz hír- tanácsolta a reptéri ügyintéző. Ezzel az üzenettel hagytuk el a repteret. Nem elég hogy fáradt voltam, minden össze volt bennem zavarodva, aztán még ez is a tetejére...Ahogy haladtunk befele a városban ültem nagy némaságban a hátsó ülésen és néztem ki az ablakon. Csend volt és kihalt a város. Nem láttam a teheneket, az embereket és nem hallottam a fülsiketítő dudaszót, a tülkölést, nem voltak autók az utcán, útszéli árusok és majmok, nem voltak színek és szemét. Minden steril volt és kiszámítható. Este pedig megcsörrent a telefon, hogy megérkezett a csomagom Párizsból és hova hozhatják. Nagy volt a boldogság, hogy meg tudom mutatni az eredeti indiai ruhákat az itthoniaknak. Aztán másnap hazamentünk Erdélybe a szüleimhez, ahol még csendesebb volt az élet. Nagy volt a kontraszt.
Így érkeztem meg, legalábbis erre emlékszem. Azt hiszem jókor voltam jó helyen.(:-)
Május 1-én volt húsz éve, hogy visszajöttem Indiából hét hónap után, leszállt velem a gép Ferihegyen. Emlékszem csak néztem ki a fejemből, nem értettem mi történik a világban, a pilóta pedig magyarul köszönt el. Három darab 1000 Ft.-os volt a zsebembe ami időközben lejárt, mert bevonták a zöldhasút, így még egy üveg vizet sem tudtam venni. Reménykedtem, hogy várni fog az egyik barátom, meglepetésemre ott volt a bátyám is egy csokor gyöngyvirággal. Egyik ámulatból estem a másikba. (Mert ugye akkor még nem volt olyan nagyon könnyű a kommunikáció.) Aztán bonyolódott a megérkezésem, mert az egyik csomagom Párizsban lemaradt a repülőről, pont az amelyikben voltak a szárik, az ékszerek és az összes kiegészítők. Azzal vigasztalt a hölgy, ha szerencsém lesz és valóban Párizsban hagyták le, akkor esélyem van, hogy a következő párizsi járattal megérkezik. Ha nincs szerencsém, akkor már Delhiben lemaradt és akkor felejtsem el az egészet. Na ilyenkor mit tud az ember lánya csinálni, mint reménykedik.
Menjünk haza nyugodtan, ha telefonálnak jó hír, ha nem telefonálnak rossz hír- tanácsolta a reptéri ügyintéző. Ezzel az üzenettel hagytuk el a repteret. Nem elég hogy fáradt voltam, minden össze volt bennem zavarodva, aztán még ez is a tetejére...Ahogy haladtunk befele a városban ültem nagy némaságban a hátsó ülésen és néztem ki az ablakon. Csend volt és kihalt a város. Nem láttam a teheneket, az embereket és nem hallottam a fülsiketítő dudaszót, a tülkölést, nem voltak autók az utcán, útszéli árusok és majmok, nem voltak színek és szemét. Minden steril volt és kiszámítható. Este pedig megcsörrent a telefon, hogy megérkezett a csomagom Párizsból és hova hozhatják. Nagy volt a boldogság, hogy meg tudom mutatni az eredeti indiai ruhákat az itthoniaknak. Aztán másnap hazamentünk Erdélybe a szüleimhez, ahol még csendesebb volt az élet. Nagy volt a kontraszt.
Így érkeztem meg, legalábbis erre emlékszem. Azt hiszem jókor voltam jó helyen.(:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése