Kánpur / Kanpur

Námászté!

Ahogy nézem ezt a képet sok minden jut eszembe, de sok mindent el is felejtettem, ugyan írtam naplót a kint tartózkodásom alatt, de valahogy erről az eseményről sokat nem írtam. Nem tudom miért?! Lehet hogy valami sokkal fontosabbal voltam elfoglalva.

Na de nem kalandozok, Kánpur szerintem India legmocskosabb városa, még Ágrát is felülmúlja. 

Nem tudom most mi a helyzet, szerintem nem sokban változott ahogy elnézegetem az interneten talált mostani képeket.

Ha nincs ez a szervezett konferencia akkor szerintem eszembe nem jutott volna Kánpurba látogatni. 

Uttar Pradesh államban helyezkedik el és az egyik legfontosabb ipari és kereskedelmi központ.

Szóval a hindí nyelv ünnepére nyelvészeti konferenciát szervezett az egyik leghíresebb kánpuri egyetem a Chhatrapati Shahu Ji Maharaj University.

Igazán kitettek magukért, a legnagyobb fényűzésben volt részünk. A hotel nevére már sajnos nem emlékszem és sehova sem jegyeztem fel, de azt megjegyeztem hogy minden szobaajtó előtt két szolga állt és leste minden óhajunkat. Emlékszem én egyedül voltam egy szobában, az egész fürdőszoba fehér márványból volt aranyozott csaptelepekkel hangulat világítással, szóval csak ámultam és bámultam, a szolgáim pedig ugyanúgy készenlétben álltak. Furcsa érzésem volt, adtam pár rúpiát a zsebükbe és elküldtem őket, mondván hogy zavarnak. Kis idő múlva megint ott álltak. Még egyszer elismételtem, hogy köszönöm, nincs semmire szükségem, nyugodtan elmehetnek. Mira a bátrabbik ( szerintem a másik aligha látott életében fehér fél centis hajú hindiül beszélő nőt) szóval a bátrabbik,

 " Madame, nekünk ez a dolgunk hogy kiszolgáljuk a vendéget, és mosolygott!" Hát jó gondoltam, rendben, aztán felhozták a vacsorát, és megint csak várakoztak. Éreztem a falon keresztül, hogy ott állnak mint a feszület. Este majdcsak elmennek aludni, gondoltam. Tévedtem. Egyik,  a bátrabbik ott maradt, aludt az ajtó mellett, ülő pozícióban.

Másnap kezdődött a "bevonulásunk" természetesen száriban, fiúk kurtában. Óriási sátor elé érkeztünk, kb. 2000 férőhelyes, virág girlandok lógtak le mindenhonnan. Elég nagy tömeg gyűlt össze a bejárat előtt. Külön kordont húztak a szervezők, ezzel is próbáltak a biztonságunkra figyelni. Természetesen biztonsági őrök is vigyáztak ránk, egyenesen a színpadra vezetett az utunk, de a lépcső előtt előbb le kellett adni a cipőt, papucsot. Na ott akkor egy kicsit beparáztam amikor láttam a papucsaimat felrepülni a két méteres kupac tetejére. Meg is kérdeztem hogy ha szeretnék kimenni akkor hogyan kapom vissza, minden rendben lesz Madame visszafogja kapni.mondta a cipőtáros  (Nálunk ruhatáros)

Azt tudtam, hogy legalább négy órát kell ülni a színpadon, az első szünetig. Mosolyogni kell mert fotózni fognak meg filmezni, ott lesznek a tévétől is és élő adásban fogják közvetíteni a nyelvészeti találkozót.
A színpadon óriási nagy kerek fehér párnák voltak, mindenkinek egy, mondták hogy helyezkedjünk el kényelmesen, itt ez így szokás.Nagy reflektor  fények minden honnan, nagy köszöntések meghajlások nagy tapsvihar, és elkezdődött a soha véget nem érő beszédek sorozata, a csodálatos hindí nyelv dicsérete. Nekünk nem kellett beszélnünk, csak ha akarunk, az egyik osztálytársam elvállalta a beszédet, röviden és tömören, örülünk hogy itt lehetünk, köszönjük szépen stb.stb.

Eltelt a négy -öt óra aztán szóltak,  hogy ebédidő. Hirtelen a papucsok jutott eszembe és a nagy kupac. Gondoltam, mezítláb úgysem mehetek, mert eléggé előkelő vendégeként kezelnek, ha pedig nem lesz meg a papucsom akkor ez majd a szervezőket minősíti. De csodának csodájára meglett. A mai napig nem értem hogyan tudta a sok száz papucsoból melyik a enyém, örök relytéj marad. 

India már csak ilyen. Ahogy a sátorból vonultunk kifelé a kordonon belül, sok gyerek autogramot kért Madame, Madame! Felkiáltással. Egy újabb sátorba mentünk állófogadásra,  a legfinomabb indiai ételek, édesség és gyümölcs hegyek vártak. Ebéd után újra visszamentünk a másik sátorba, ahol folytatódtak az eszmecserék a hindi nyelv szépségéről és csodálatáról!  Így telt el három nap. 

A képen látható fényes dísz mind a három napon rajtunk kellett legyen a kokárdával együtt. Ezzel különböztettek meg a hallgatóságtól. Emlékszem egyik reggel fent felejtettem a szállodában, nagyon megdorgáltak a tanáraim. " nagyobb komolyságot várunk Suzan!"

 A képen látható a két kedvenc tanárnőm és középen én .Itt nem volt rajtam szári, az utolsó napon már ne vettem fel, mert nagyon hideg volt. Nem volt fűtés a sátrakban, éjszaka nagyon kihűlt. Amint a képen látható a két tanárnő is be van öltözve. 

Élmény volt!